BETON ATYA INTELMEI
Szakmai díjakat adott át a szociális munka napja alkalmából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a közelmúltban. A kitüntetettek egyike, Balás Béla, a Kaposvári egyházmegye püspöke a Szent Kristóf-díj elismerésben részesült. A Szent Kristóf-díjat olyan személyiségek kaphatják, akik szakmai és emberi szempontból is kiemelkedő munkát végeznek a gyermekek és a hátrányos helyzetű fiatalok nevelésében, a gyermekvédelem, a gyermek- és ifjúságügy területén.
A díjazott, akit a csalad.hu először a díj névadójáról kérdezett, azt mondja, hogy bár Szent Kristóf személye népszerű, mégsem a legismertebb szentek közül való, homályosak a hozzá kötődő ismeretek. A hagyomány szerint Kristóf életét adta Krisztusért. Szent Kristóf a hajósok és utasaik védőszentje, a tizennégy segítő szent egyike, a népies vallásosság egyik legnépszerűbb alakja. Általában a veszélyek elhárítójaként, az oltalmazás szimbólumaként tekintenek rá. Balás Béla püspök ezt azzal egészíti ki, hogy nézete szerint voltaképpen az egész emberi lét egy veszélyek közt kanyargó vándorút.
A környezete által bizalmasan Beton atyaként emlegetett kaposvári megyés püspök 1941-ben született Budapesten. Hétéves volt, amikor elvesztette édesanyját, és húgával félárván maradt. Az ötvenes évek elején csatlakozott a Regnum Marianum mozgalomhoz. A magyarul Mária Országaként emlegetett mozgalmat katolikus papok egy csoportja indította a XIX. század végén, a főváros egyik külső kerületében. Ezek a papok többnyire hittant oktattak a környező iskolákban, és különös figyelmet fordítottak a szegény gyerekekre.
A Regnum közösség nagy hatással volt Balás Bélára, aki később Budapesten, a piaristáknál érettségizett. Elmondása szerint már diákkorában, az ötvenes évek derekán foglalkozni kezdett az ifjúsággal, a Regnum Marianum egyik világi vezetőjeként. A korabeli államszocialista hatalom e tevékenysége miatt másfél évre kitiltotta az Esztergomi Hittudományi Főiskoláról, majd évtizedeken át megfigyelte és zaklatta.
1965-ben, 24 esztendősen szentelték pappá. Akkoriban ifjúsági sátoros táborokat szervezett és vezetett, illetve országszerte előadásokat tartott az ifjúságot érintő nevelési módszerekről. A közösség, amelyet összefogott, a hatvanas években néhány száz fős volt. Beton atya – akire ezekben az időkben ragadt a beceneve, amikor a Bükk-fennsíkon a fiatalokkal focizott, és balhátvédként igen keményen játszott – azt mondja, ma már ezek a hajdanán fiatal emberek nagyapák, nagymamák, több ezer gyermekkel és unokával, akiket katolikus nevelésben részesítenek, akik családban gondolkodnak, és akik nem félnek a gyermekvállalástól.
Beton atya a hatvanas években összefogott pap társaival és világi barátaival, hogy előbb a Dunakanyarban, majd később a főváros központi templomaiban megkezdjék az addig ismeretlen templomi ifjúsági hittanórák szervezését, hiszen az állami iskolákban ezt nem tehették. Végül a jelentősebb templomokat színültig benépesítették fiatalokkal.
Balás Béla egyik alapítója az Országos Nagymarosi Ifjúsági Találkozóknak, amelyek napjainkban kibővülve, Diákmaros, Gyerekmaros, Babamaros néven azóta is léteznek. Azt mondja: a hetvenes években új magyar zarándokhely keletkezett a semmiből, ingyen, önként, szórakoztatóipar nélkül, amely arra született, hogy összefogja, elmélyítse, jó irányba tartsa a magyar egyház valamennyi irányzatát.
Már a nyolcvanas években történt, hogy a Budapesti Teológiai Napok szervezője előadást kért tőle az ifjúság helyzetéről. Alapos munkát kívánt végezni akkor is, ezért munkatársaival titokban felmérték, hogy a törvényes keretek között voltaképpen hány fiatallal foglalkozik a katolikus egyház. Döbbenetesnek nevezi a megismert adatot. Kiderítették, hogy az úgynevezett nagy fiataloknak, vagyis a fiatal felnőtteknek mindössze 0,98 százalékát érték el. Az érintettek akkori létszámát figyelembe véve ez azt jelentette, hogy a nyolcvanas években egymillió-háromszázezer fiatallal sem az egyháznak, sem a Kommunista Ifjúsági Szervezetnek (KISZ) semmiféle kapcsolata nem volt.
Ezért aztán 1989-ben megszervezték az Országos Ifjúsági Vezetőképzőt, becenevén a „Hajszolót”, ami afféle cserkésztiszt képző volt, kántoroktatással és világi teológiatanítással ötvözve. Örömmel idézi fel azokat az időket, amikor több száz érettségizett fiatallal, szigorú fegyelemben, ám óriási jókedvvel és lelkesedéssel tanulták a teológiát, a pedagógiát és a cserkésztudományokat.
A kilencvenes évek elején a tengeren túl is felfigyeltek tevékenységére: 1992-ben az Amerikai Egyesült Államokba hívták cserkésztiszti kiképző táborba, és ugyanebben az évben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az Országos Ifjúsági Lelkipásztori Bizottság elnökévé választotta.
II.János Pál pápa 1993-ban nevezte ki az újonnan megszervezett Kaposvári egyházmegye megyés püspökévé. Kinevezését Isten humorának, a Vatikán legújabb viccének tartotta a beiktatási ceremónián, a zsúfolásig megtelt kaposvári székesegyházban. Ám az azóta eltelt évtizedek során elhitette vele az Úr, hogy komoly a szándéka vele.
„Fél évszázados munkám soha nem fárasztott, inkább megőrzött. Köszönet érte a Jóistennek és kiváló munkatársaimnak” – mondja Balás Béla püspök, aki egyházi rangja ellenére nem költözött be a kaposvári püspöki palotába, inkább a város közelében, Taszáron telepedett le.
A vidéki Magyarország helyzetéről így nyilatkozott a csalad.hu-nak:
„Én itt Kaposvár környékén egy olyan országrészben élek, ahol az orrom előtt pusztul a magyar ember, tűnik el a magyar falu. A Balaton partjától délre távolodva öt kilométer után már a 'halálzóna' kezdődik. Nem születnek gyerekek, ennek megfelelően minden hanyatlik. Aki pedig mégis megszületik, az kijárja az iskolát, és már megy is a nagyvárosba vagy külföldre. Ijesztő a helyzet. A falvak üresek. A maradók eközben hozzászoknak a semmihez, és a papokban is nehéz tartani a lelket, mert őket erre nem készítette fel senki. Azt szoktam nekik mondani, hogy nézzék meg az oszlopokon a villanyvezetékeket! Azok mennek valahová, az áramot használja valaki. Figyeljék meg az autóbuszmegállókat! Ott fel- és leszállnak az emberek, akik mennek valahova. Azt szoktam kérni a fiataloktól, hogy legyenek szívesek kimozdulni a plébániákról, és menni az emberek után. Mert az embernek felekezeti hovatartozástól függetlenül vigaszra, eligazításra van szüksége. Istennek pedig – akárcsak régen – a vonuló népekkel ma is célja van.”
(csalad.hu)
