2 KISGYERMEK = LESTRAPÁLT CSALÁD?
Azt szokták mondani, hogy egyről a kettőre átállni a legnehezebb. Meg hogy a két kisgyerekes időszakban a leglestrapáltabb a család, no meg a legsérülékenyebb a házasság. Egy kétgyermekes anyuka tapasztalatait osztja meg a kepmas.hu.
Az első gyermek fenekestül forgatja fel az életünket. A szülővé válás búcsút jelent egy addigi létformától, ugyanakkor belecsöppenünk egy teljesen újba. Változik a testünk, a lakásunk berendezése, az elfoglaltságunk és időbeosztásunk, a társasági életünk, az anyagi helyzetünk. Ráadásul még meg sem születik a gyermekünk, máris egy csomó félelmet kell legyűrni: egészséges-e, meg tudom-e szülni, tudom-e majd táplálni. Az első lányommal mindenen képes voltam szorongani, óriási jelentőséget tulajdonítottam minden apró döntésünknek, attól tartottam, bármit teszek, végzetes, de legalábbis megváltoztathatatlan következményekkel jár.
Mindenki véleményét meghallgattam, és azt a lehetetlen küldetést vettem magamra, hogy meg is feleljek mindegyiknek. Amikor rájöttem, hogy ez képtelenség, vért izzadva mérlegeltem, mi lehet mégis a legtökéletesebb a babánknak. Ha visszautazhatnék az időben, hátba veregetném magam, és elmondanám, hogy egyáltalán nem kell tökéletes anyukának lenni, mert olyan nincs is. Elég csak jó anyukának lenni, amihez a recept a spontán áradó szeretet és némi józan következetesség. Azt mostanra biztosan tudom, hogy a jó anyaság és a felhőtlen csecsemőkor nem olyan dolgokon múlik, mint hogy hason altatom-e a gyermeket vagy háton, kókuszmatracot veszek-e neki a kiságyba vagy simát, adok-e neki cumit vagy sem, és mellen alszik-e el, vagy ringatással.
Második lányom érkezésekor már többnyire tudom, mit csinálok. A babázás feletti örömömet nem rontja el a sok felesleges aggodalom, az apjuk sem aggódik azon, vajon jól tartja-e a kezében a kis Emmát. Egyikünket sem borít már ki egy kis sírás, a mérleg sem válik a rögeszménkké, és nem szorongunk azon, vajon nem érzi-e magát túlságosan egyedül a kiságyban. Eddig a házasságunk se szenvedett csorbát, Fanni születésével megtanultuk, hogy mikor miről kell lemondani, és hogyan lehet időt szakítani kettőnkre. Hogy mi olyan nehéz mégis az egyről a kettőre váltásban? A két gyermek szimultán ellátása, főleg, míg nem alakul ki valamiféle napirend. A picihez először még kelni kell éjszaka is, napközben egy ugrándozó, hangoskodó, kíváncsi kétéves mellett kell altatni. Meg kell próbálni kielégíteni a különböző igényeket: relatív nyugalmat a babának és sok mozgást meg szabad levegőt a kétévesnek.
Nálunk szerencsés a helyzet, mert, ha kell, egymást váltják a nagymamák. De az érzelmi megosztottságra, ami a második gyermek érkezésével jár, senki és semmi nem készített fel. Mert a nagy nem érti igazán, miért hurcibálom folyton ide-oda a kistesót, miért nem tud Emma egyedül menni, enni, vagy egyáltalán bármit csinálni nélkülem. Miért kell félbe szakítanunk a legizgalmasabb játékot is, ha a hugi felsír, miért nem mondom neki is azt ilyenkor, hogy „ne nyafogj”. Este miért nem maradhat a szobában, amikor a picit próbálom altatni, miért nem ugrálhat és hangoskodhat ott, ahol eddig? És akkor még arról nem is beszéltem, hogy mit érzek, amikor a lázas beteg nagyobbikat őrzöm éjszaka, a hathetes meg külön szobában alszik, nehogy elkapja.
További részletek a weboldalon
(kepmas.hu/csalad.hu)
