Kapunyitási pánik: ezért nem viszi semmire a gyerek
Szülőként fontos tudatosítani: mit gondolunk a gyerekeinkről, és mit várunk tőlük. És amit várunk, az reális, és találkozik a gyerek céljaival, vagy valami belőlünk fakadó vágy, ami inkább a mi boldogságunkat, önérzetünket szolgálná - tanácsolja Cziglán Karolina pszichológus.
Amikor arról számol be egy fiatal felnőtt, hogy sehova sem halad, toporog, a saját színvonala alatt teljesít, például tíz éve jár egyetemre, de nem szerez diplomát, adatrögzítéssel keresi a kenyerét, holott felsőfokon beszél nyelvet, vagy harmincévesen otthon él, és a szülei tartják el, tehát, amikor ilyen példákat hallok, gyakran derül ki, hogy ezek a fiatalok gyerekként gyakran kaptak olyasféle dicséretet, hogy ők zsenik, csodálatosak, valami nagy dolgot fognak véghez vinni, rosszabb esetben: ők fogják felemelni a családot a sárból.
A fenti élethelyzetet nevezhetjük röviden kapunyitási pániknak is. Viszonylag új fogalom ez, arra használják, mikor a fiatal felnőtt megtorpan, benne reked a kamasz-gyerek létben, nem meri elkezdeni a felnőtt életét, vállalni az ezzel járó felelősséget. A felnőttséghez hozzá tartozna, hogy kialakít egy önjáró életmódot, hogy elköteleződik döntések mellett, például, hogy mivel fog foglalkozni. Azokat a fiatalokat, akik vonakodnak ezt megtenni, a környezet lustának, tehetetlennek szokta tartani. Holott gyakran a szorongás bénítja meg őket, és ők maguk szenvednek a leginkább.
És ha jobban megnézzük, nem azok teszik meg a legnehezebben a szükséges lépéseket, akik háta mögött a legkevesebb a támogatás. Jellemzően azt találjuk az ilyen történetek mögött, hogy irreális szülői elvárásoknak akarnak megfelelni a gyerekek, sokszor úgy, hogy maguk sem tudnak róla, csak némi utánagondolás hatására derül ki. Ezek a fiatalok egyszerűen nem értik magukat: ha jól teljesítettem eddig, most miért nem megyek el egy rendes állásinterjúra? Közben akár depresszió-szerű állapot is kialakulhat: levertség, motiválatlanság.
A teljes cikk megtalálható a divány.hu-n.
(divany.hu)
