Mama
Az üzenet szövege azonban együtt zümmögött a fülében a gép monotonon duruzsolásával: „Anyák napjára kellene írnod valamit.”
Ti-tííí-ti-ti-tííí!
Élesen sípolt az okostelefon a teraszon a tavaszi verőfényben: nyilván újabb üzenet vagy levél érkezett. „Most is okoskodsz, csak hogy kibillents a vidéki kerékvágásból!” – gondolta magában bosszankodva.
Éppen a létra tetején egyensúlyozott, az ereszcsatornát javította. A tél nem tesz jót az ősszel árván hagyott hétvégi házaknak.
Úgy tervezte, két napig marad, hiszen akad munka bőven: a vaddisznók megbontották a kerítést, betegeskednek a gyümölcsfák, ereszt az eresz, a fű pedig ilyenkor tavasszal úgy megindul, hogy csak győzze a kasza. Az ereszcsatornával kezdte hát, hadd legyen gyors látszata is a munkának, aztán majd úgyis következhet a végeláthatatlan fűnyírás.
Ti-tííí-ti-ti-tííí!
Már megint. A létráról éppen rálátott a készülékre, amely sűrű zöld villogásával most zavaróan nem hagyta elszakadni a mindennapoktól. Befejezte a javítást, lekászálódott, és megnyitotta az üzeneteit. Az egyik a szerkesztőségből érkezett: „Anyák napjára kellene írnod valamit."
Kikapcsolta a telefont, bekapcsolta fűnyírót, és nekilátott a burjánzó tavaszi természet megzabolázásának.
Az üzenet szövege azonban együtt zümmögött a fülében a gép monotonon duruzsolásával: „Anyák napjára kellene írnod valamit.”
Persze-persze, de mégis, mit?
Megmagyarázhatatlanul hirtelen egy régi emléke derengett elő. Nagyanyja kórházi ágya mellett ül. Nagymama csontsovány, tekintete átszellemült, szavait alig érti. Egy bálról beszél, akadozva. Nagymama fiatal, ő a bálkirálynő, zeng-bong a bécsi keringő. Nincsen kórház, nincsen betegség, és ő sem ül az ágy melletti széken. Nagymama messze jár. Másnap tudta meg, hogy nem sokkal ezután meghalt.
Zümmög a fűnyíró: „Valamit írni kellene anyák napjára”.
Megint egy kórház. A belvárosban. Ahol első gyermeke született. Felesége veszélyeztetett terhes, tudják, hogy császármetszéssel jön majd világra a baba. A napját is tudják. Azon a napon beöltöztetik zöld ruhába, sőt, beengedik a műtőbe is. Foghatja az ijedt nő kezét, figyelheti a gerincvelői érzéstelenítést és az orvosok, asszisztensek tekintetét a zöld maszkok fölött. Ó, azok a tekintetek! Egyszer csak megtörik a higgadt rutin, és látja, érzékeli, hogy baj van. De hogy mi, azt azóta sem tudja. Az orvos mint egy veszett kesztyűbábjátékos, két kézzel ráncigálja a babát a felesége testében. Minden csupa vér. Aztán csend. Túl nagy csend. Másodpercekig tartó. Hosszú idő a kislánya sírására várva. De végül meghallja, amit aztán még oly sokszor. Talán kába felesége is hallja, akit kitolnak a műtőből, mint egy jelentéktelen közreműködőt. Ez nem volt szép szülés.
Zümmög a fűnyíró: „Kellene valamit írni anyák napjára”.
Második gyermeke világrajövetelekor is jelen lehetett. Természetesen ezúttal más a helyszín: modern budai kórház. Megállapodásuk szerint munka után ott találkozik pocakos feleségével, és együtt mennek haza az utolsó kontrollvizsgálatról. De az osztályon a nővérke azzal fogadja, hogy már megkezdődött a szülés, gyorsan-gyorsan igyekezzen a műtőbe, ha nem akar lemaradni. Dehogy akar! Végre, minden nyugodtan zajlik, még a köldökzsinórt is elvághatja, és kislánya hamar felsír: „Neeeee!” – ezt mondja az első lélegzetével. Ettől azóta is megborzonganak, ha felidézik.
Zümmög a fűnyíró: „Kellene írni valamit anyák napjára”.
Mama. Mindkét lánya ugyanúgy szólítja feleségét, ahogyan ő a saját anyját.
Mama.
Őnála éppen a napokban járt legutóbb. Túl a nyolcvanon, még dolgozik, varázslatos szobrocskákat készít mézeskalácsból, minden évben kalendáriumban adják ki műveit. Legújabb terveiről beszélgettek, és mint mindig, most is étellel kínálta. Aztán családról, munkáról, betegségekről, közeli barátokról esett szó, és Mama felemelt a komódról egy újabb fekete szegélyes táviratot.
– Az én koromban már hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy mind elmegyünk – mondta, és mosolygott.
Akkor vette észre a fűnyíró előtt a hatalmas bokornyi sárga vadvirágot. Éppenhogy nem tiporta el.
Megállította, kikapcsolta a gépet.
„Anyák napjára kellene írni valamit.”
Szedelőzködött. Hazaindult.
(csalad.hu)
