Holtomiglan, holtodiglan. de tényleg
Az ablakok egész nap tárva-nyitva, akaratlanul kicsit egymás életét is éljük ilyenkor a szomszédokkal.
Mi hangosak vagyunk. Igyekszünk, de sajnos, nagyon hangosak. Számos kisgyermekem veszekedése, csatakiáltása, röhögése, hisztije és a mi hatékonynak vélt felszólító mondataink. Elnézést, pár év és ígérem, jobb lesz.
Ez persze így nem igazságos, nekem ellenben igen jó dolgom van. Egész nap finom, gurgulázó kuncogást hallok a kerítés túloldaláról. Olyat, amilyet egy teadélutánon hallhat az ember, amikor egy hölgynek valami oda nem illő huncutságot súgnak a fülébe. Csak épp a szomszédban nincs teadélután, és Janka néninek sem súgnak huncutságokat a fülébe. Persze azért, mert Alzheimer-kóros és gyakorlatilag nem kommunikál a külvilággal, még súghatnának. De nincs rá szüksége. Ücsörög a fehér műanyag kerti székben, kezei közt reklámújságot morzsolgat és nevetgél, mintha az élet egy roppant mulatságos tréfa volna csak.
Laci bácsi a kerti növényeket fürkészi a szemével, amikor a felesége felől kérdezek. „Bőven nyolcvan fölött vagyunk mindketten. Ebben a korban valaminek már jönnie kell. Hát, neki ez jött.” Ennyit mond. És beszél a nejéhez. „Gyere fiam, ülj ki a napra!”, „Nézd meg az epret, gyere! Mozogj egy kicsit!”, „Menjünk be, késő van!”. Nap mint nap hasonló mondatokat hallok.
Folytatás a Képmás magazin honlapján.
